Oldalságok

2016. szept. 27.

Rozsda-szakadék és a Száraz-völgy


Pedig mennyire megfogadtam, hogy a tandemugrás után a legnagyobb izgalom, amire hajlandó vagyok, az a napozás lesz a Küküllő partján, aztán mégis jött ez a kanyoning izé. Már a múltkor, a Rozsda-szakadékban is kerülgetett a frász, hogy rámdől az a sok téglapor, de aztán kiderült, hogy a szakadék egy pöpec kanyonban folytatódik, ami ki van építve ereszkedőstandokkal, tehát végig kell járni azt is.
A neten ismét összemásolták egymástól, hogy a szakadék az elmúlt 80 évben nőtte ki magát egy repedésből, persze van aki cáfolja. Mindenesetre egy hónap alatt semmiféle változást nem vettünk észre.
Mi már csalódtunk a travelguideromaniaban, ezért a biztosítópontok állapotáról inkább a bihari hegyimentőket kérdeztük (friss, egyhetes infó). A szoros részletes adatlapját is letöltöttük, de abban nem tudtunk eligazodni. A kanyon látogatásához elvileg két engedély kell, egy a hegyimentőktől, ami inkább egy bejelentkező lap, a másik a Bihari Nemzeti Parktól, de nekik négy hét alatt sem sikerült válaszolni emailban. Gyakorlatilag, ha nem kell kiszedjenek onnan, a kutya se fogja tudni, hogy ott jártál, annyira eldugott hely. Nekünk volt egy igazi őrangyalunk, egyik hegyimentővel telefonon közöltük a belépési pillanatot, ezúton is köszi Istvánnak, hogy ejsze kimentett volna, ha nem jelentkezünk időben, meg hát az információkért is. A szoros fenekén Orange mobiljel alig, Voda meglepően sok helyen volt. A GPS (+Glonass) a szűk falak ellenére elég magabiztos volt, de azért pontatlankodott is.

Szóval előtte két hétig youtubon azt tanultam, hogy kell jól kanyoníringolni. Később kiderült az amerikai videók nem tükrözik a hazai viszonyokat. Kicsit be voltunk tojva, mert mi van ha ott ragadunk két szöktető között? Az megvan, amikor a 127 órás fickó nyeletlen késsel, vasa nélkül lefűrészelte a karját Utahban a vörös sziklás kanyonban? Na ő is egy hasonló helyen szorult meg, tehát nálam is volt egy kisbicska minden eshetőségre, természetesen életlenül.

A Rozsda-árokhoz egy rövid 20 perces sétával lehet feljutni (a táblán talán 50 percet írnak), Vartop falutól egy kilométerrel nyugatra, egy hajtűkanyarból. Ki van táblázva, a jelzés sárga sáv. Apu ide szokta felcibálni anyut, hogy outdoort mutasson a kiscsaládnak, ennek megfelelően szemetes a hely.
A Száraz-völgyet a Rozsda-szakadék aljából kell (nem kell, de lehet) megközelíteni, ugyanott ereszkedtünk le, ahol nyáron, tehát felérve a peremre, a bal oldalon, talán 100 méterrel fönnebb több méteren egy repedés mentén megsüllyedt a talaj, felül fákkal, áfonyával, lefele cserjékkel, fűvel összefogott felület, itt tűnt a legbiztosabbnak a lejutás, bár többféle útvonalat is olvastunk. A lejtő felénél balra kiharántoltunk egy kövesebb, de kevésbé meredek törmelék-gerincre és kész. A lejtő végig olyan, mint a jóféle pálinka, mindenhol legalább 45 fokos. Nem irigylem azt, aki alatt egyszer majd megindul az oldal.

Lent már nem lehet eltéveszteni, a kifolyás irányába nagyon hamar megkezdődnek a szöktetők. Az elsőben megtaláltuk a standot, a másodikat talán leugrottuk, vagy lemásztuk, aztán volt egy kidőlt fatörzsünk, amiről ereszkedtünk, és nagyjából itt elveszítettük a fonalat (a köteleket szerencsére nem), a listát nem lehetett a valósággal megfeleltetni. A továbbiakban a leírás szerint több 10 méternél nagyobb szöktető is következett, szerintem jóindulattal sem volt akkora egyik sem. Általában 14 szöktetőt említenek a neten, a salvamont 22-ről ír, nyilván vannak szabadon leugorhatók és lemászhatók is, szerintünk a helyszínen nem lehet megállapítani, hogy mi számít annak. Többnyire volt biztosítópont (legalább az esetek felében megtaláltuk őket), ahol meg nem, azt valahogy megoldottuk a cuccok leadogatásával, mászással, bár néhol erősen vakartuk a fejünket. Az elején nem is volt nagyon kapacitásunk fotózni, mire megbarátkoztunk a helyzettel, arra meg elfogytak a látványosabb falak. Minden fotót összekaparva se tudjuk megmutatni pontosan milyen helyről van szó.


Méghogy kétpontos stand, a falban olykor akkora karabinerek is voltak, hogy még egy palotapincsire is nagyobbat tennék. Volt rozsdás szeg, kulcstartóméretű karabiner, volt acélgyűrű, lánc, meg amikre nem emlékszem. A klasszikus kétszeges láncos pontokat csak nyomokban lehetett felfedezni, többnyire egyetlen szegbe akasztott rozsdás valamin ereszkedtünk. Néhol kényelmes volt a bekötözködés, máshol kevésbé. Olykor elég izgalmas volt, na.


Szerencsére a köteleket mindenhol simán le lehetett húzni. Sajnos az erre a célra vásárolt acél karabinereimet nem hagytam ott egy-egy rozsdás gyűrű helyett, mert folyton attól tartottam, később még kellhetnek, pedig szívesen hozzájárultam volna ennyivel, plusz kevesebbet kellett volna cipelni visszafelé.
Több helyen is, bár nagyon meredek terepen, talán meg lehet próbálni kijutni a szurdokból, de csak végszükség esetén (pl. zivatar) érdemes kipróbálni, mert a Bihari hegyek nem egyértelmű gerinc szerkezetűek, sok a vakvölgy, dolina, rengeteg mászás lehet a vége, illetve a növényzet is nagyon dús, amit a túra végén sikerült megtapasztalni. A teljes távra, Rozsdától Galbenei-ig, 6 órát írnak, nekünk, bice-bócáknak 7 órába került, de ha mindenhol lett volna fix pont, ha nem kellene átfűzni a kötelet a megzápult karabinereken, csak ereszkedni ész nélkül, 3-4 óra alatt végeztünk volna, nyilván úgy a problémamegoldás izgalma elmaradna.

A szurdok vége előtt kiszálltunk, ahol egy rövid szakaszra egy erdős, lankásabb rész következett, a leírás szerint még pár, alig 3-4 méteres ugrató maradt volna hátra a Galbenei völgyéig, viszont innen légvonalban csak pár száz méterre volt a visszaút, a szurdok bal peremén (piros sáv jelzéssel). Nem volt jó ötlet így spórolni. GPS alapján próbáltuk megtalálni a visszafelé tartó turistajelzést, amit csak igen keserves bozótharc árán sikerült elérni, sokszoros szintkülönbség ki-be mászásával (közben találtunk egy barlangot is) és így is majdnem el kellett harántolni a Galbenei-ig. Konkrétan úgy néztünk ki a végére, mint Brüszli, vagy mint akivel a medve játszott egész délelőtt. Innen még vissza kell kapaszkodni a Száraz-völgy és a Rozsda-árok szintjét. De azért örültünk, hogy élünk. És főleg az volt a jó, hogy nem kelletett lefűrészeljük egyik karunkat se.

Összességében sokkal könnyebb volt, mint számítottuk, úgy ért véget, hogy végig hiába vártuk az igazi nagy megmérettetést, viszont sokkal kevésbé volt biztosítva, mint gondoltam, mégis utólag úgy tűnik, elég könnyű volt boldogulni, de azért szerencse is kellett vastagon. Van néhány olyan vízesés, amin kötél nélkül nem tudtunk volna lejutni semmiképpen, közel az esetek felében nem használtunk semmit, de ahova lehetett, oda bekötöttük magunkat. Elképzelhető, hogy a szegek is mind megvannak, csak a hordaléktól nem vettük észre őket. Jó tudni, hogy a standok állapota bármelyik zivatar után gyökeresen megváltozhat, áradáskor egy igen aktív zónáról van szó. Ha van pár felesleges karabinered, cserélj ki párat, az utánad következők hálásak lesznek majd. Mi sok cuccot vittünk, de elég lett volna egyetlen kötél és fejenként egy karabiner meg a lapka. A völgy, mint a neve is mutatja száraz, de nem mindenhol, még így ősszel is van pár szakasz, ahol a felszínen folyik a víz, néhány ereszkedőben vízesés is van, de nem akkora a hozama, hogy ne lehetne ügyes manőverekkel elkerülni a zuhanyt. Próbáljátok ki ti is, fotózáshoz állványt feltétlenül vigyetek, mert kevés a fény a völgy fenekén.

2016. szept. 23.

Hili billy - ferráta a Tordai-hasadékban

A Hili-odú nagyjából 16 éve várt arra, hogy egyszer belefészkeljünk. Persze, ehhez illett volna megtanulni mászni. Négy éve azonban a SkyFly megépítette azt a ferrátát, ami pont a Hili-odún keresztül visz ki a Hesdát bal partján az Élelt sziklák tetejére, s bár elég sok alpinistánál kiverték a biztosítékot, mivel kereszteztek egy sokak számára értékes sportmászó útvonalat, de legalább elérhetővé tettek egy régi beteljesülést. Igaz, hogy a ferrátázás a lusta/béna emberek alpinizmusa, és az is igaz, hogy láttunk pár eléggé öncélú útvonalat, de ez annyira látványos, hogy ha már létezik, kár kihagyni.  Főleg azért, mert időnként akadnak olyan monkeywrench aktivisták, akik szétszerelik egyes szakaszait. A továbbiakban tehát tekintsünk el attól, hogy volt e rá engedély, valóban a természet elleni merénylet volt e, haszonért, vagy altruizmusból készült, illetve, hogy van e egyáltalán létjogosultsága a ferrátának ebben az országban. Van és kész, mi meg örülünk, ugye Vincent?

A SkyFly oldalán semmiféle információ nincs arra vonatkozóan, hogy hol kell beszállni. Természetesen a terepen sincs jelezve, nem tudom, engedély nem volt rá, direkt rejtik el avatatlan szemek elől, ezzel védve a vastól sörhas-aput papucsban, vagy így remélnek klienseket a hegyivezetőiknek, de most itt részletesen leírjuk hogyan kell rácsimpaszkodni.

Szóval a negyedik hídról lejövet (természetesen a keleti bejárat felől haladva) közvetlenül, a bal parton kb. 1 óra irányába, egy jól kivehető ösvény kapaszkodik fel a susnyásban a Balik-barlanghoz. A barlang előtt úgy 5-10 méterrel jobbra egy széles párkány látható, valamivel kontúrtalanabb ösvény is jár hozzá. Ezt a párkányt állítólag az osztrákok robbantották, nem derült ki mi célból. Erről is indulnak rövid sportmászó utak. Na itt érdemes belebújni a cuccba, mert később már nehezebb lesz. Az ösvény rövid kapaszkodó után átvezet egy kőomláson, és ezután indul a tulajdonképpeni ferráta. Az eleje továbbra is egy durvább ösvény, aztán mikor kitárul a Hili-odú, akkor kezdődik a mászás. A látvány pazar, sajnos most is azt éreztem, hogy leginkább a vasakba kapaszkodva lehet előrejutni, puszta erővel. Na ez az, amiért lenézik az alpinisták a ferrátát. Az odú után véget ér a vasalt út, nem kivehető az ösvény, de egyértelműen megcélozható a hasadék teteje. Előbb elhaladunk a kereszt mellett, aztán jól követhető ösvényen becsatlakozunk a tetőn hosszan húzódó jelzett traszéba (piros pötty), amin visszajuthatunk a szoros bejáratához a nyárikertbe.


Összességében egy látványos ferráta, nem túl omlós, a vége felé (az odúban) talán kicsit megizzaszthatja a kezdő ferrátázókat. Ha nem kell várni másokra, kevesebb mint egy óra alatt a tetőn vagyunk, gyors csapatban autótól-autóig 2-3 óra alatt végeztünk és ebben benne van a kóla is a nyárikertben. 

Az Utazások kicsi kutya, hogy megugassa a travelguideromaniat, de ők arra figyelmeztetnek, és ezt többen is másolták, hogy vigyázat, mert a kábel 3 centis, amivel okoztak némi szorongást, ugyanis a tenyérnyitogatós vadiúj ipszilonunk csak 26 milliméteres nyitású vasakkal van szerelve. Na ennyit a modern újságírásról.

2016. aug. 12.

Ha elsőre nem sikerül az ejtőernyőzés, akkor nem neked való *

Mi a te démonod?  Mondjuk egyik az, hogy állni egy repülőgép ajtajában és ott van alattad a googleearth 3500 méterről? Kétszázas pulzussal, hányingerrel, záróizmokkal? Nem a haláltól félni, nem attól, hogy esetleg nem nyílik ki az ernyő, hanem attól, ahogy a test pillanatok alatt közel 200km/h sebességre gyorsul a semmiben és csak önmagadban kapaszkodhatsz? Félni az ismeretlentől, félni az irracionális félelemtől

A tandemugrás biztonságosabb, mint kimenni autóval a repülőtérre. Ha bakancslistáról esik szó, általában előkerül, mint nonpluszultra. Többnyire a szabadesésért ugranak az emberek, de lehet azért is ugrani, mert annyira elborzaszt a dolog, hogy egy sima youtube videó is plusz 40bpm a pulzusodban. Persze jó móka a Point break jelenete, amiben szabadesésben vitatkozgatnak a hősök, de mihelyt megvan már az időpontod is, na onnantól már igazán lehet azonosulni a filmekkel. Például a skydive-nagyival, akit a levegőben ráznak vissza a hevederébe. 

Sodródni kell, sohasem tudni a célt, behunyt szemmel, adni egy esélyt.
Egy hónapig készülni erre egy nyomasztó önutazás, elszigetelődés, sötét titkot. És milyen lehet? Mint betépve zuhanás a ventilátorba dinitrogén-oxiddal turbósítva? Négyszer olyan, mint bringával Rage Killingjére, fék nélkül berobogni a hegyen? Nincs rá támpont. A fizikai képletek, gyorsulás, gravitáció legkevésbé. Az időpont közeledtével pedig egyre jobban megszűnik mindenféle motiváció, az ugrás utáni dolgok elveszítik a jelentőségüket. Odaúton is folyton az ugrás van. Az autópályán az a híd, kb. 1500 méter, nagyjából ennyi a szabadesés. A kezem az ablakon kidugom, kétszer ilyen erős lesz a légellenállás. Már el tudom képzelni ahogyan ülök az ajtóban, lábam a semmibe lóg. A gondolat elég ahhoz, hogy kimenjen az erő mindenhonnan. Még két nap az élet. Holnap ilyenkor. Még nyolc óra. Még hat óra. Még négy. 

A repülőtéren már minden megy a maga útján. Ha ide eljutottál, már csak egyetlen kimenetel lehetséges, az ugrás. Pisilés kétszer. Tiszta alsó a hátizsákban. Emetiral, hátha nem kell majd chemtrailezni a lentieket. Nyilatkozat, mindenért én vagyok a felelős, ami igaz is. Felelősségvállalás teljes kontrollelengedéssel. Heveder. A pilóta közben leszállt az előző utassal, aki már túl van rajta. Rövid felkészítő, néhány poén, de ez is csak azt a célt szolgálja, hogy egy új tudatállapotba kerülj. Az ernyőhajtogató, mikor észreveszi, hogy figyeljük, elbizonytalanodik, húúú, hol is tartottam, ezt ide, vagy oda? A műsor része. Egyetlen dolog zökkent csak ki, az a pörgés és a videózás, ami már a földön elkezdődik. Mintha egy tv-showba csöppentem volna, ahol mindenki két gramm kokaintól pezseg. Mindenhonnan GoProHero szegeződik rám, a StayAmateurCowardra. De lehet, hogy csak én kezdtem el lassulni. Vagy a pilótákban maradt adrenalin az előző ugrásból. 

A repülőgép egy kicsiny lélekvesztő. Elfér benne a pilóta és négy tandemugró kucorog a padlón. Menetiránynak háttal az az érzésed, hogy egy traktorban ülsz, ami abszurd módon elemelkedik a szántóról. Minden termik dob rajta egyet, bő gázzal úgy húsz perc alatt emelkedik fel 3500-ra. Ha a repüléssel is van bajod, elsőosztályú, nem fogsz unatkozni az első húsz percben sem. Felhők, vitorlázó gépek, miegymások. Az utasszállítókban teljesen más, itt közvetlenül, panorámában billeg alattad a táj, ahogy rétekből, fákból, falvakból lassan egyetlen szőnyeggé válik egy valószerűtlen patternben. Egy hevedertartó az egyetlen biztos pont, ebbe kapaszkodsz két ujjal. Olyan megszokott, mintha mindig is ez lett volna az origó. 

Egy mozdulat csak, épp a megfelelő pillanatban, apró de számottevő.
A magasság elérésekor hirtelen visszaveszi a gázt, megbillen a gép, mintha rögtön zuhanni készülne, felcsapódik az ajtó, a pilóta kétségbeesetten felordít, amire már nem tudsz koncentrálni. Valahol tudod, hogy ez is a műsor része, a beavatásé, hogy csinálj úgy, mintha baj lenne és ugrania kell, akinek kedves az élete, de ezt már csak később tudod összerakni, különben sem ijedsz már meg, ebben a tudatállapotban lehetetlen. 

Ekkor már becsatolva a tandempilóta térdén ülsz, regresszálva ötéves korodra, mint mikor apu a térdén vitt és csak egyedül ő tudta, hogy mi az irány. Azt teszed, amit mond. Nincs saját akarat. Az lent maradt a kifutón. Becsap a hideg szél, 3500 méteren. Balláb, majd jobbláb kint a gépből. Alul valami, ami már nem a föld, csak valami mélység nélküli szimbolikus díszlet, ami szóra sem érdemes. Nincs kézitusa az ajtóban, nincs időhúzás, nincs értelme erőt gyűjteni, szokni a helyzetet, hiszen pont most kezd összeomlani az idő. Nem kell piszkavassal lefeszegetni az ujjaidat az ajtóról, az elengedés már percekkel azelőtt megtörtént. Megragadod a mellhevedert, de ez is csak markoló reflex és onnantól semmi dolgod. Úgy értem semmi. Nincs majd, nincs holnap, nincsen az ugrás után. A pillanat van, van a test, aki azt teszi, amit mondtak és valahol a közepén egy kicsiny szingularitásban ott vagy te, ami arra elég, hogy a pillanatot megéld. Emlékek elraktározására sincs kapacitás. Teljes pszichés breakdown. 

És ekkor kiugrik veled a tandempilóta. Nincs húbazmeg, csak a nihil. A repülő is megszűnik, hogy kicsit később, pár bukfenc után a perifériás látásodban újra átfusson az égen. Alattad, vagy feletted? Teljesen közömbös, és már úgysem ugyanaz a gép. Homorítás, lábak helyzete? Ugyanmár. Tested sincs. És itt a borzalom, amitől féltél. A test átéli az iszonyt, megfeszül a gyorsulásban, de odabent csak az érzés van, ami sem nem jó, sem nem rossz. Csak ismeretlen, hihetetlenül intenzív és teljesen valószerűtlen. Nincs lehetőség feldolgozni, címkézni. Lehetetlen hétköznapi tudatállapotra konvertálni. 

Na látod ez már pont az, zuhanórepülés, leépülésből lefele felépülés.
És negyven másodpercig csak ennyi történik. Pár forgás, arccal zuhanás. A pilóta mögötted szintén csak epizódokra jelenik meg, mikor megütögeti a kezed, hogy most már igazán kinyújthatnád. Hát kinyújtod. De jobb markolni a hevedert. Ez van egy darabig. Semmi, pilóta, kéz, heveder, majd újra semmi. Pedig látvány is van, hang is van, hideg, a légellenállás fodrozza a bőrt, de ezek csak utólag tudatosulnak. Nincs idő, tér sincs, és te is egészen más vagy, testnélküli, ott vagy a megfeszült tested mellett, csak úgy zárójelben.  

Aztán egyszercsak váratlanul azt érzed, hogy fentről lefele átzuhansz magadon, valahol a talpadnál kapaszkodsz vissza fel a testbe. Összezavar, most indult újra a rendszer, a tudat újra üzemképes, kinyílt az ernyő. Kár, hogy az időtlen időnek vége szakadt. Egyszerre lesz alattad tér, mögötted megjelenik a pilóta és fölötted ernyő, pillanatok alatt újra felépül köréd a valóság. Ni, ott a második ernyő is, éppen kinyílt. Lesz alattad a textúrából mező, folyó, falu, repülőtér. Újra lesznek koherens gondolatok. Az ereszkedés pár perc csupán, ami arra elég, hogy visszanyerd a teljes kontrollt a test fölött is. Ellazulás. Leszállás simán. Nincsenek remegő lábak. Kész, ennyi volt? Elmúlt. Hiszen most van a holnap ilyenkor, a nyolc óra múlva, most van a csak már legyek túl rajta. Csak ne kellene a kamerába mosolyogni félszegen és valamit mondani arról, amihez még órák kellenek átgondolni. 

Pedig a videó fontos. Egyrészt, odafönt a memória korlátolt, s ahogy telik az idő, az emlékeink felveszik a videón látottakat és ezek a képek lesznek az emlékek. Másrészt, húsz perc múlva a széles képernyő előtt, felszabadultan lehet röhögni a rémült grimaszokon (amivel simán beférnék egy epic skydive faces válogatásba, talán beküldöm más is vigadjon), ekkor bomlanak el végleg az extra neurotranszmitterek a szinapszisokból. Vannak, akik élvezik a zuhanást. Kicsit irigylem őket. Lehetett volna ellazult testtel is csinálni, méltósággal sikongatni a gyönyörűségtől. Beleolvadni az élménybe. Na persze, ők nem démont jöttek ölni. Talán ha tovább tart. Mert megszokható ez is, mint minden. Kár, hogy mindig vannak elvárások az élményeinkkel szemben. Pedig annyira közel jártam az énvesztéshez, mint talán még soha. Határátlépés, büszkeség? Dehogy, mostantól már nem a nem ugrók legbátrabbika vagyok, hanem az ugrók leggyávábbika és ez ugyanaz a helyiérték, még nem vagyok benne biztos, hogy bármi is megváltozott volna ettől. Most azt sem tudom, hogy az ugrás az sikerült e vagy sem, tehát, hogy egyáltalán nekem való e. 

Depresszióztál, fejedre húztad a szoba sarkát, elég a bonyolult jóból, lazíts és zuhanj át.
Ha azért kerültél erre az oldalra, mert fontolgatod a tandemugrást, egyvalamit tudok mondani. Nem igaz, hogy mindenkinek ki kell kipróbálni. De ha rettegsz tőle, akkor feltétlenül tedd meg. Ha nem félsz, akkor meg pláne, állítólag eufórikus :)
Egyvalami biztos. Mégsem ez volt a legnagyobb félelem. Elcsépelt és oravecznórás, de igaz, hogy miután szembenéztél vele és nem ölt meg, már nincs akkora hatalma. Ahogy telik az idő egyre inkább érzem, hogy újra megtenném.  Csak ne lenne ennyire drága. De még valami biztos. Mindig kerül a legyőzött félelem helyébe majd egy újabb, sokkal durvább félelem. 

* A felvételeket Peti készítette, a biztonsági protokoll nem engedi a saját gép használatát sem repülőn, sem a levegőben, de amúgy sem emlékszem, hogy akadt volna erre bármiféle szellemi kapacitásom.

2016. máj. 9.

Hiszekegy horoszkópban

A Merkúr 10 óránál éppen belépett a Napkorongba,
középen egy, a Merkúrnál jóval nagyobb napfolt látszik.
Bocsánatkéréssel tartozok mindazoknak, akiket megbántottam a tudományba vetett arrogáns hitemből kifolyólag. Belátom, a Galaktikus Bölcsesség birtokában ember ilyet nem tett volna. Mindeddig meg voltam győződve, hogy az asztrológia lusta emberek asztronómiája. A horoszkóp pedig nem más, mint közhelyes költészet, s a magazinok napi horoszkópja pedig, a csillagbölcselet ponyvája. Azonban kiderült mennyire korlátolt ez az álláspont és a szűk látókörű tudomány rabszolgájaként, méltatlanul elutasítottam ezt az igazi tudást. A csillagjóslás ugyanis nem hülyeség. Mégcsak nem is marhaság. Hanem színtiszta Igazság és a csillagok és bolygók kozmikus hatalom által vezényelt együttállása, bizony képes befolyásolni azt, ahogyan érzünk, gondolkozunk, cselekszünk. 

560mm, gyér felhőzeten keresztül fotózva.
Rohadjon meg a meteorológia.
Történt pár napja ugyanis, hogy a Merkúr gondolt egyet és megfordult égi ösvényén, hogy nekiszaladjon a Napnak, hogy ősi tanításban részesítsen engem. És ma dél után kicsivel megkezdődött az Átvonulás, amely teljesen hatalmába kerített. Én nem is tudom, azért voltam e fogékonyabb, mert a minap, a nemrég újjászülető Hold a Bika csillagkép felé siettében szinte felrúgta a Fiastyúkot, vagy mert a Merkúr pár nap múlva visszavonhatatlanul találkozik a Vénusszal egy rövid szerelmi légyottra, de konkrétan már órákkal az átvonulás előtt megemelkedett a pulzusom. A kozmikus erőtér akaratának kiszolgáltatva, csodálkozva szemléltem hogyan teljesedik be rajtam a horoszkóp hatalma. Ötpercenként rohantam ki az ég alá s fürkésztem mit tanítanak az égitestek. Kettőkor már szinte széjjelvetett az ideg, négy körül az eksztázis és a kétségbeesés felváltva tupírozták a türelmemet, hogy estére, mire ez a hatalmas kozmikus találkozás lecsengett, bennem a kiábrándultság mikro-kataklizmájának romjait hagyja.

De lehet, ha csak azért volt az egész, mert azok a kurva felhők megint nem bírtak félreállni egy csöppet. Most ehetek salátát száz évig, hátha megérem a következőt.

*Most szólt Grimpix, hogy a Vénusz miatt van a saláta, két év múlva a Merkúrral ugyanitt.

2016. ápr. 8.

Fénymérő, de minek

A fénymérő, asszem, az az úri huncutság, ami a magamfajta alkalmi hobbifotósnak éppenhogy nyűg, nemhogy segítség. Mert ugye, ha fontoskodni szeretnék, akkor lehetne beeső fényt mérni úgy, hogy óvatosan és észrevehetetlenül a zerge bundájához teszem a fénymérőt, és Rettentő Bravúros Fejszámolással kikalkulálom a beléhullott napsugárból, hogy a végeredmény mennyi per mennyi, hogy az a bunda mondjuk kettes zóna legyen. Kevésbé retró és csak kezdő hipsztereknek elfogadható, ha visszavert fényt mérünk, persze pontmérővel. Legalább négy-öt helyen. Ehhez már nem kell közel lopózni, de Capa szerint így nem is lesz elég jó a kép

A régi szeléncellás, megbízhatatlan helyett, itt van ez az okostelefonos fénymérő, mindent tud, beeső fényt mér az előlapi fényszenzorával, igaz hiányzik róla a pingponglabda, emiatt eléggé komolytalan, vagy visszavert fényt mér a hátlapi kamera képéből. A fejlesztő saját bevallása szerint ez a pontosabb, amúgy az exifből nyert adatokkal operál, az előbbit nem is teszteltem az ASUS-on. Fokozatmentesen állítható, hogy mekkora látószögön mérjen, akár belespottolhatunk is a kép részleteibe. És ami a legcsodálatosabb, mutat EV értéket, ami kb. annyira anakronisztikus finomság, mint SMS-ben morzékódot kapni. 

Hát így, elkéstek bizony ezzel. Mert azért még mindig az a legegyszerűbb és legcélraveztőbb, hogyha kilesem a legfényesebb képelemet, amit még szeretnék részleteiben is látni, megspottolom a kamerával, és adok neki +3,5EV-t a Nikonnal. Ennyike.
A többit majd otthon RAWból. Még jóhogy nem a terepen dolgozzuk ki a képet, mint Orbán Balázsék anno. Há' mik vagyunk mi, Maszterszoffotográffy?