Oldalságok

2017. márc. 16.

Hol vannak a gibibájtjaim? Grimpix tényfeltáró riportja a háttértár-hatalomról.


Mind tudjuk, hogy egy memóriakártya, merevlemez mindig kisebb, mint amit ír rajta, de azért ami sok az sok. Méghogy Gibibájt, meg Mebibájt... Azt ugye megszoktuk, hogy az üveg bor hétdecis, a nagy kóla csak másfeles, majd ezeknek is utánajárunk, de most vettem egy ilyen kártyát 32% kedvezménnyel: eléggé prémium termék, SDXC - 64 GB (bármit is jelentsen ez egyelőre). Mondjuk úgy, ez egy fordított baker's dozen. Mint látszik, a román forgalmazó nem kapott sérvet attól, hogy tudtomra hozza, bizony nem lesz az 64, de a gyártó oldalán legalul, azért az apróbetűsben csak van némi utalás*.


Vagyishogy másképpen számolják a kilót, megát és a gigát, mint azt elvárná a (fél)művelt ember... Így ni:
aztán a lap alján legörgetve egészen a Mohorovicic rétegig:
... és az a vicc, hogy nekik van igazuk, legalábbis 1998 óta biztosan, mert azóta Újbeszél van. Hogy a marketingesek voltak túl hülyék  a  210 = 1024-hez, ezért továbbra is úgy számoltak, mint az oviban, vagy a mérnökök túl kockák (az ezres váltó 1111101000 lenne binárisan, ami elég hülyén néz ki), de mindenesetre kétféle terminológia létezik. Tudtátok, hogy mi valójában gibibájttal számoltunk? Persze, hogy nem tudtátok. Mert a háttértár-hatalom érdeke, hogy ne is tudjuk. Régen mindenki vágta, hogy kettő hatványaival kell számolni, de amióta minden suttyónak lehet számítógépe, elszabadult a pokol, 1000 megabájt az 1 gigabájt, de 1024 mebibájt viszont 1 gibibájt. Asszed hülyéskedek. Pedig nem. Ezt tetézi az is, hogy mindenki úgy használja a nyelvet, ahogy jólesik, és ebben élen járnak a nagy operációs rendszerek, internetszolgáltatók is. Na pont ezért nem tudsz 64 gibibájt cuki macskás képet egy 64 gigabájtos kártyára rámásolni.

Tehát a gyártó csupán 64.000.000.000 bájtot ígér. Viszont mi 64 X 230 bájtot várunk. Vagyis 68.719.476.736 bájtot, 4.719.476.736 bájttal többet, ami ugye 4,39 gibibájt hiány. Szóval, ha bedugom a gépbe a cuccot, akkor több mint 4 gibibájt hiányzik. Pár éve egy ekkorka kártya bizony ugyanannyiba került, mint most a 64-es. Csoda, hogy így felültem erre a körhintára?
Na jó, azt látjuk, hogy a windóz se ismeri a gibibájt helyes jelölését, de legalább nem úgy számol, mint a kofák a piacon, ha pityókát mérnek. Meg azt is látjuk, hogy még a megígért 64 milliárd bájtot se tudja a kártya, de döntsd el te, hogy ennek mi az oka. Hogy a mi költségünkön tárolják a kártyakezelő adatait is, címzést, fájlrendszert, master boot recordot, fittyfenét? Vagy csomó védett és a felhasználó számára hozzáférhetetlen biztonsági szektort is fenntartanak gyártási hibák kiküszöbölésére, fájlműveletekre, hibajavításra, karbantartásra, adatmozgatásra, CPRM-re és még mi mindenre, jelen esetben legalább 768 kibibájtot, aztán még ki tudja mennyit, amiről csak a kártyakezelő tud. Valójában ők jóval nagyobb tárhelyből gazdálkodnak, simán elképzelhető, hogy a kártyám igazából egy 128-as, amin annyi a használhatatlan blokk, hogy 64-esnek adják el. (egyik forrás, másik forrás).

És tudtad? Ide kapcsolódik az is, hogy miért minden nagyobb kártya duplája az elődjének? Ugyanis egy biten két címet lehet tárolni, két biten négyet, három biten 23 és így tovább, a cím minden egyes bit növelésével dupla akkora tárhelyet képes megcímezni. A címhez egyetlen bit hozzáadásával kétszer akkora tárhely címezhető. Persze ebből azért lehetne csinálni 666 gigás kártyákat is, de az mégis, hogy nézne már ki, meg el kellene pazarolni a lehetséges címek/tárhely felét. 

SDHC Speed Class 10.svg UHS Class 1.pngVideo Speed Class 10.pngApplication Performance Class 1.png
Na most ugye ez az SDXC egy számomra relatíve új szabvány (2009.), kérdés, hogy a D5000 egyáltalán felismerné e az exFAT fájlrendszert, de persze unom kipróbálni, mert el kellene menni a szekrényig, meg úgyis a vadiúj tabletbe kellett. Eddigi kártyáim mind jelentősen kisebbek voltak (SDHC < 32Gb) és nyilván így a hiányzó gigák is kevesebben voltak. Pontosabban a kártya tárhelyének duplázódásával több mint megduplázódik a hiány is. Egy 4 gigás kártyán csak 0,275 giga hiányzott, a 256 gigás kártyán viszont már 17,5 giga deficit lesz. Az egy teráson meg annyi, mint ez a szóban forgó kártya teljes kapacitása. Azért ez elég gáz, és az az igazság, hogy a merevlemezeknél már régóta tapasztaljuk, csak ott ennyire nem kúrta fel az agyunkat valamiért

Egy jó közelítés, ha tudni szeretnéd mennyit használhatsz majd fel a kártyádból a 0.93-as szorzó, amit már nem tudom honnét nyaltunk, vagyis 64Gb*0,93=59.52Gb Na bummm, majdnem pontos.  

* azért a csomagolás hátára is felnyomtatták ötpontossal.

2016. okt. 10.

A Fekete-kövek ferrátája

Vértop nyáron egy igazi szellemváros. A szállodák zöme eladó, ahol meg élet van, ott csillagászati árakkal próbálják visszaszerezni a sok befektetett pénzt. Pedig innen támadható a Bihar egész déli oldala, a Rozsda-szakadék, a Száraz-völgy, a Fekete Kövek ferrátája, a Bihar Kapuja illetve a Vércsorog vízesés is (ez utóbbi kettőt mi most kihagytuk). Szállást semmiképpen sem itt érdemes keresni, hanem pár kilométerrel lennebb. Mi egy igazi múzeumban találtunk szállást. Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy Európa keleti felének ez a leggazdagabb giccs-gyűjteménye. Egy igazi kulturális fekete-lyuk. Bármilyen kulturális forradalmat, apokalipszist, művészeti kataklizmát képes lenne túlélni ez a giccsnek szentelt Noé bárkája, melyben mindennemű és fajú kertitörpék, műanyag állatkák, és kertibiszbaszok népes faunája, a színpompás művirágok teljes flórája, a plüsscukiságok, háziáldások, naiv festmény-reprodukciók és hűtőmágnesek impériuma helyet foglal, hogy alkalmasint innen kirajzva hajtsa igába ismét a jóízlést. Nincs az a korondi vásár, vagy kínai bazár, aminek a kínálatában csak töredéke megtalálható lenne annak a sok szirszarnak, amiket itt találtunk. Ebben a pink miliőben tobzódva található tehát az a szállás, aminek a kényelme és ára nagyjából egy puccosabb panzió és egy menedékház között van félúton. Ideális hely a környék bejárásához. 


A Fekete-köveken (Pietrele Negre) nemrégiben jelent meg a vasalt út. Az interneten egymásnak ellentmondóak a cikkek. Egyfelől nehezebb ferráták (pl. Tordai Hili traszé) helyett ajánlják, máshol viszont arra figyelmeztetnek, hogy csak tapasztalattal érdemes belevágni. Hát hol máshol lehetne elkezdeni a ferrátázást? A Körösrévi, illetve Kecskevészi ferrátákkal, mi egy nehézségre soroljuk ezt is. Igazi belépő szintű kezdő útvonal.
Természetesen a megközelítése ennek sincs jelezve, egyelőre talány számunkra, hogy ez egy szabályozás, miszerint el kell rejteni a nem felszerelt turisták elől, avagy ezzel szeretnék a vezető szolgáltatásait eladni a klienseknek (Vértopon valamelyik szálloda béreltet ferráta kantárokat és vezetőt). Mindenesetre ebből a parkolóból kell indulni. Sajnos a streetview négy esztendős, jelenleg az útról is észrevehető a piros kereszt turistajelzés, amit mellesleg sem az OSMAnd, sem a Trasee Montane nem ismer. 
Amint a DN75-ről felkapasz-kodunk a piros kereszt tra-széra, érdemes résen lenni. Alig ötven méter után az ösvény a szintvonalon kerülni kezdi a sziklát, de nem ez a jó irány. Itt kell balra, a sziklák felé venni az irányt, tovább kapaszkodva. Perceken belül a ferráta beszállásánál vagyunk. Hétköznap nincs itt nagy tolongás, rajtunk kívül egy kanadai-román páros volt csak a térségben.  
Érdekesség, hogy bár nem őshonos, Kanadában is van via ferráta, a kolléga szerint csak pár útvonal, a neten mi sokkal többet találtunk. És sokkal szebbeket is.


Itt igazi öncélú útvonalat kapunk, egy olyan falon kezdődik a mászás, amin csak a létrák segítségével haladhatunk előre. Később, kiérve a gerincre csatlakozik egy mászó útvonalhoz, majd a gerincszakasz után elágazik. A hosszabbik útvonal alig a tető pereme alatt két méterrel, egy párkányon harántol végig, hogy egy bicepszes kapaszkodó után végül kiérjen a tetőre. A tetőn a turistajelzésen nem tudtunk eligazodni, jobbra visszavezetett a rövidebb ferráta végéhez, balra pedig szintén követhetetlennek tűnt. Ezért mi, visszafele is lemásztuk a ferrátát. Ez elvileg ellenjavallott, de semmiféle nehézséget nem okozott. Az egészre, parkolótól parkolóig, csúcs-csokival, mindennel maximum két órát számoljatok. 

2016. okt. 6.

Sebes Körös?

Körösrév olyan, mint egy outdoor-svájcibicska. Ki lehet hajtogatni belőle túrázást, terepfutást, vonatozást alagútban, kajakozást, barlangászást, mászást, ferrátázást, közben príma fotós hely, meg némi történelmi térerőt is lehet fogni. Az egész hely akkora, hogy elférne a zsebemben, amennyiben 2 kilométeres zsebem lenne. De az úgy is elég kompakt, nem? Mégse hallottunk erről a helyről eddig, pedig a Czárán Gyula emléktúrát is itt rendezik meg, amiről viszont már hallottunk.

Csak eddig, lekorlátozott ismere-teinket előítéletekkel helyettesítettük, s úgy gondoltuk ez a fickó is csak egy naftalinszagú, vicces bajszú nemes, még a békeidőkből, aki csak azért lehetett outdoor-guru, mert mindenki más a mezőn dolgozott, s akinek körülbelül annyi köze van az trailrunninghoz, mint például Orbán Balázsnak a HDR-panorámafotózáshoz. Szóval nem kizárt, hogy egy Czárán emléktúrára is csak ellátogatunk egyszer, hiszen a Jókai teljesítménytúra is mennyire király, pedig a Jókai sem az a fazon, aki olyasmit tett le az asztalra, amit szívesen vennénk fel onnan. Az internet szerint a szorosban több (mint kevesebb?) orchideafaj él. És azt írták, megtalálható a hiúz is. Hol? Mi nem találtuk meg, biztos ott lapult az orchideák között. 

Itt kell figyelni
a ferráta ösvényére
A ferrátát azért építették ki, hogy fellendítsék a környék turizmusát, s bár jól eldugták, nehogy magunktól is megtaláljuk, mégiscsak elérték a célt, hiszen eszünkbe se jutott volna ide látogatni, ha nincs a vasalt út. Bár a kölcsönző és vezető nem jutott nyereséghez, a panziósok annál jobban jártak. A ferrátát leginkább gyalog érdemes megkeresni, de nekünk vonatozhatnékunk is volt, így a barlanggal szemben található állomásról (itt van egy híd is) visszakutyagoltunk, át az alagúton, majdnem egy kilométert. Ha sietsz, érdemesebb Körösrévről, a sportpálya mellől indulni gyalog a vasút mentén.

A folyó vasutas oldalán, a fenti képen látható kő és a tőle párszáz méterre felállított nagy vasszekrény között található a falhoz vezető ösvény, egy gyönge kőfolyást kell követni. Jelzés nem volt egy szál sem, érdemes figyelni, mert más, mászóútvonalat megközelítő csapás is van a térségben és nem ez a legkitaposottabb.
A ferráta az alsó szakaszokon kicsit omlós, viszont tetszett benne, hogy többnyire természetes fogások mentén halad, sok helyen nem szorultunk a mesterséges kapaszkodókra. Kimondottan könnyű ferráta, csak a ferrátázás örömére, kezdőknek ideális, talán 20 perc sem kell végigmászni, de érdemes figyelni mert lehetetlen úgy végigjárni, hogy ne rúgjunk köveket az alsókra. A tetőn rögtön a turistaútra érünk, ez balra visszavezet Körösrévre, jobbra pedig vissza a szorosba. A barlang előtti hídon valamivel túl ér le a folyó mellé, de a vasút mentén vissza lehet jutni a barlanghoz. 


Szinte hihetetlen, hogy ekkorka sziklafalban ilyen hatalmas barlang legyen. Czárán és spanjai úgy kezdték meg a feltárást, hogy rárúgták a bejáratot a denevérekre. Robbanószerrel, mi mással. Annak idején a ballibsi környezetvédők még tudták hol a helyük, na. Meg hát amúgy is mindenki más a mezőn dolgozott, ki emelt volna szót az úri mókázás ellen. Nevét arról a másik hipszterszakállas fazonról kapta, a nagy turista bulibáróról, Zichy grófóról, aki Görgey kötelén való ringásával került be a történelembe. Nem szép dolog valakit cikizni, ha ilyen hülye neve van, mint Ödön, vagy Jenő, de Jókai kőszívű volt, és megtette, állítólag éppen Zichy esetéből leste az ötletet. Na ennyike a honismeretről. Nem azér' mentünk.

A látogatható rész többnyire az aktív zónában halad, sok helyen konkrétan a patak fölött, de van néhány cseppköves szakasz is. Szerencsére bemehettünk csoporton kívül is, így persze a kiépített folyosók lezárt részeit is megkukkoltuk. A barlang nagyon szép és gazdag, viszont a mi ízlésünknek kicsit sok volt benne a vas. Olyannyira kiépítették, hogy már az volt az érzésem, a Hétlétránál járunk, amit ugye már egyszer le-lépcsőházaztunk itt az Utazásokban.  Érdemes lenne egyszer visszamenni állvánnyal is, viszont a fotózást nagyban nehezíti, hogy rengeteg turistát hordanak ide, sokakat akaratuk ellenére. Konkrétan egy egész öregek-otthonát deportálták éppen ide kényszerkirándulásra, olyan savanyú képpel botladoztak fel-alá. Gyerekek is voltak szép számban, akikről megnyugodva nyugtáztuk, hogy még egyelőre az ötven százalékuk sem túlsúlyos. Szóval legalább annyian vannak a szorosban, mint a Kossuthban kettőkor. A barlang még koránt sincs teljesen feltárva, ezenkívül itt is jelentős a denevérpopuláció, de azokba a szakaszokba, ahol a denevérek élnek, mi nem jutottunk el.

Összességében, a Körösrévi-szoros látványosság/négyzetkilométerben egyik leggazdagabb hely, ahol eddig jártunk. Raftingot is hirdettek a faluban, azonban így ősszel valószínű máshová viszik a klienseket, mert annyira volt Sebes a Körös, mint kb. egy befagyott tó, viszont cserébe látványos ahogyan a barlangból egyenesen a folyóba vízesésezik a patak.

2016. szept. 30.

Szászavinc (Geamăna) - falu a pácban

Ha beírod a keresőbe Szászavinc nevét, az első tíz oldalon azt találod meg, hogy először a meggy és a cseresznyefa száradtak el, meg hogy az oklevelek milyen néven említik először a falut. Szóról szóra ugyanazok a mondatok. Csupa fontos információk. Párszor elcsúszik, de utána unatkozni kezdtünk. Helyette nézzétek meg Dan Tautan képeit is. Nekünk sajnos az időjárás sem kedvezett, és csak a kis Canon volt nálunk. 
Az Roşia Poieni rézbányájában használt technológia leírását a gyár weboldalán találtuk meg. Van itt képgaléria is, persze a dekantálóról egyetlen fotót sem tettek fel, pedig sokkal látványosabbak, mint holmi teherautók képei.
A térségről volt már szó az Utazásokban, sajnos az idén a bányához nem sikerült eljutni, viszont a zagytározót most teljesen körbejártuk. Eddig csak egy kaolinbánya ülepítőjét láttuk a Hargitán, a rézbánya hasonló létesítménye azonban teljesen más súlycsoport. 


Nem meglepő, hogy a bányavállalat igyekszik távol tartani a fotósokat. Elvileg csak az helyieknek szabad bejárniuk, azonban a fotózást és bejárást tiltó táblák elég erőtlenke próbálkozások leplezni a vállalhatatlant. Több helyen is láttunk iszapos, vagy színes beömléseket. Vegyszerszagú patakokon keltünk át több ízben (igazából csak több szagban, mert nem kóstoltuk őket). 
Nem célunk vádaskodni, tisztában vagyunk vele, hogy az általunk használt réz is több tíz köbméter savas zaggyal járult hozzá Szászavinc, vagy más helyek elpusztításához. Mint ahogyan annak sem hiteles a tiltakozása a vörösiszap ellen, aki dobozból vedeli a sört. 
Kevesen laknak a térségben, csak egyetlen lakóval beszélgettünk, aki miután megtudta, hogy magyarok vagyunk azt kérdezte, azért jöttünk, hogy felrobbantsuk a gátat? Nevetett, de nem tudtam eldönteni mit szeretne a gáttal kapcsolatban. A bányavállalat hosszas döglődés után, újra üzemel. A tározó szintje az elmúlt 10 évben tovább emelkedett, a régebbi képeken a főhajó cserepes teteje még kint volt az iszapból. 
Amennyiben hitelesek a neten talált becslések, évi 5000 tonna réz kitermelése mellett még 20 évig üzemelhet a bánya. 0,36% koncentrációval számolva, ez évi alig kevesebb, mint másfél millió tonna sterilt eredményez, a bepumpált vegyszereket nem számolva. Hogy nagyságrendileg helyesen következtethetünk az bizonyítja, hogy 2 millió tonna érc/év feldolgozására van kapacitása a vállalatnak. Nem világos számunkra, hogy ebből mennyi kerül a meddőhányókba és mennyi gyarapítja a szászavinci tározót.
Az elmerült épületek számunkra leginkább Bözödújfalut idézték, viszont abban a tóban virágzik az élet, folyik a halászat, ebbe viszont a kisujjamat se mártanám bele.
Az sem ígér sokat, hogy a völgygáton jelenleg is dolgoznak, magasítják, meg szélesítik. Mi meg ugye nem robbantottuk fel, nem úgy készültünk.
 A világ tíz legnagyobb rézbányájából találomra párat kikerestünk, a műholdképeken ugyanezek a színek jelennek meg a zagytározókon, a médiában ugyanolyan támadások kereszttüzében állnak.
A rézbányászat környezetromboló hatására keresve, Románia előkelő helyen található. Szászavinc képei pedig különösen szépek ebben a témakörben.

2016. szept. 27.

Rozsda-szakadék és a Száraz-völgy


Pedig mennyire megfogadtam, hogy a tandemugrás után a legnagyobb izgalom, amire hajlandó vagyok, az a napozás lesz a Küküllő partján, aztán mégis jött ez a kanyoning izé. Már a múltkor, a Rozsda-szakadékban is kerülgetett a frász, hogy rámdől az a sok téglapor, de aztán kiderült, hogy a szakadék egy pöpec kanyonban folytatódik, ami ki van építve ereszkedőstandokkal, tehát végig kell járni azt is.
A neten ismét összemásolták egymástól, hogy a szakadék az elmúlt 80 évben nőtte ki magát egy repedésből, persze van aki cáfolja. Mindenesetre egy hónap alatt semmiféle változást nem vettünk észre.
Mi már csalódtunk a travelguideromaniaban, ezért a biztosítópontok állapotáról inkább a bihari hegyimentőket kérdeztük (friss, egyhetes infó). A szoros részletes adatlapját is letöltöttük, de abban nem tudtunk eligazodni. A kanyon látogatásához elvileg két engedély kell, egy a hegyimentőktől, ami inkább egy bejelentkező lap, a másik a Bihari Nemzeti Parktól, de nekik négy hét alatt sem sikerült válaszolni emailban. Gyakorlatilag, ha nem kell kiszedjenek onnan, a kutya se fogja tudni, hogy ott jártál, annyira eldugott hely. Nekünk volt egy igazi őrangyalunk, egyik hegyimentővel telefonon közöltük a belépési pillanatot, ezúton is köszi Istvánnak, hogy ejsze kimentett volna, ha nem jelentkezünk időben, meg hát az információkért is. A szoros fenekén Orange mobiljel alig, Voda meglepően sok helyen volt. A GPS (+Glonass) a szűk falak ellenére elég magabiztos volt, de azért pontatlankodott is.

Szóval előtte két hétig youtubon azt tanultam, hogy kell jól kanyoníringolni. Később kiderült az amerikai videók nem tükrözik a hazai viszonyokat. Kicsit be voltunk tojva, mert mi van ha ott ragadunk két szöktető között? Az megvan, amikor a 127 órás fickó nyeletlen késsel, vasa nélkül lefűrészelte a karját Utahban a vörös sziklás kanyonban? Na ő is egy hasonló helyen szorult meg, tehát nálam is volt egy kisbicska minden eshetőségre, természetesen életlenül.

A Rozsda-árokhoz egy rövid 20 perces sétával lehet feljutni (a táblán talán 50 percet írnak), Vartop falutól egy kilométerrel nyugatra, egy hajtűkanyarból. Ki van táblázva, a jelzés sárga sáv. Apu ide szokta felcibálni anyut, hogy outdoort mutasson a kiscsaládnak, ennek megfelelően szemetes a hely.
A Száraz-völgyet a Rozsda-szakadék aljából kell (nem kell, de lehet) megközelíteni, ugyanott ereszkedtünk le, ahol nyáron, tehát felérve a peremre, a bal oldalon, talán 100 méterrel fönnebb több méteren egy repedés mentén megsüllyedt a talaj, felül fákkal, áfonyával, lefele cserjékkel, fűvel összefogott felület, itt tűnt a legbiztosabbnak a lejutás, bár többféle útvonalat is olvastunk. A lejtő felénél balra kiharántoltunk egy kövesebb, de kevésbé meredek törmelék-gerincre és kész. A lejtő végig olyan, mint a jóféle pálinka, mindenhol legalább 45 fokos. Nem irigylem azt, aki alatt egyszer majd megindul az oldal.

Lent már nem lehet eltéveszteni, a kifolyás irányába nagyon hamar megkezdődnek a szöktetők. Az elsőben megtaláltuk a standot, a másodikat talán leugrottuk, vagy lemásztuk, aztán volt egy kidőlt fatörzsünk, amiről ereszkedtünk, és nagyjából itt elveszítettük a fonalat (a köteleket szerencsére nem), a listát nem lehetett a valósággal megfeleltetni. A továbbiakban a leírás szerint több 10 méternél nagyobb szöktető is következett, szerintem jóindulattal sem volt akkora egyik sem. Általában 14 szöktetőt említenek a neten, a salvamont 22-ről ír, nyilván vannak szabadon leugorhatók és lemászhatók is, szerintünk a helyszínen nem lehet megállapítani, hogy mi számít annak. Többnyire volt biztosítópont (legalább az esetek felében megtaláltuk őket), ahol meg nem, azt valahogy megoldottuk a cuccok leadogatásával, mászással, bár néhol erősen vakartuk a fejünket. Az elején nem is volt nagyon kapacitásunk fotózni, mire megbarátkoztunk a helyzettel, arra meg elfogytak a látványosabb falak. Minden fotót összekaparva se tudjuk megmutatni pontosan milyen helyről van szó.


Méghogy kétpontos stand, a falban olykor akkora karabinerek is voltak, hogy még egy palotapincsire is nagyobbat tennék. Volt rozsdás szeg, kulcstartóméretű karabiner, volt acélgyűrű, lánc, meg amikre nem emlékszem. A klasszikus kétszeges láncos pontokat csak nyomokban lehetett felfedezni, többnyire egyetlen szegbe akasztott rozsdás valamin ereszkedtünk. Néhol kényelmes volt a bekötözködés, máshol kevésbé. Olykor elég izgalmas volt, na.


Szerencsére a köteleket mindenhol simán le lehetett húzni. Sajnos az erre a célra vásárolt acél karabinereimet nem hagytam ott egy-egy rozsdás gyűrű helyett, mert folyton attól tartottam, később még kellhetnek, pedig szívesen hozzájárultam volna ennyivel, plusz kevesebbet kellett volna cipelni visszafelé.
Több helyen is, bár nagyon meredek terepen, talán meg lehet próbálni kijutni a szurdokból, de csak végszükség esetén (pl. zivatar) érdemes kipróbálni, mert a Bihari hegyek nem egyértelmű gerinc szerkezetűek, sok a vakvölgy, dolina, rengeteg mászás lehet a vége, illetve a növényzet is nagyon dús, amit a túra végén sikerült megtapasztalni. A teljes távra, Rozsdától Galbenei-ig, 6 órát írnak, nekünk, bice-bócáknak 7 órába került, de ha mindenhol lett volna fix pont, ha nem kellene átfűzni a kötelet a megzápult karabinereken, csak ereszkedni ész nélkül, 3-4 óra alatt végeztünk volna, nyilván úgy a problémamegoldás izgalma elmaradna.

A szurdok vége előtt kiszálltunk, ahol egy rövid szakaszra egy erdős, lankásabb rész következett, a leírás szerint még pár, alig 3-4 méteres ugrató maradt volna hátra a Galbenei völgyéig, viszont innen légvonalban csak pár száz méterre volt a visszaút, a szurdok bal peremén (piros sáv jelzéssel). Nem volt jó ötlet így spórolni. GPS alapján próbáltuk megtalálni a visszafelé tartó turistajelzést, amit csak igen keserves bozótharc árán sikerült elérni, sokszoros szintkülönbség ki-be mászásával (közben találtunk egy barlangot is) és így is majdnem el kellett harántolni a Galbenei-ig. Konkrétan úgy néztünk ki a végére, mint Brüszli, vagy mint akivel a medve játszott egész délelőtt. Innen még vissza kell kapaszkodni a Száraz-völgy és a Rozsda-árok szintjét. De azért örültünk, hogy élünk. És főleg az volt a jó, hogy nem kelletett lefűrészeljük egyik karunkat se.

Összességében sokkal könnyebb volt, mint számítottuk, úgy ért véget, hogy végig hiába vártuk az igazi nagy megmérettetést, viszont sokkal kevésbé volt biztosítva, mint gondoltam, mégis utólag úgy tűnik, elég könnyű volt boldogulni, de azért szerencse is kellett vastagon. Van néhány olyan vízesés, amin kötél nélkül nem tudtunk volna lejutni semmiképpen, közel az esetek felében nem használtunk semmit, de ahova lehetett, oda bekötöttük magunkat. Elképzelhető, hogy a szegek is mind megvannak, csak a hordaléktól nem vettük észre őket. Jó tudni, hogy a standok állapota bármelyik zivatar után gyökeresen megváltozhat, áradáskor egy igen aktív zónáról van szó. Ha van pár felesleges karabinered, cserélj ki párat, az utánad következők hálásak lesznek majd. Mi sok cuccot vittünk, de elég lett volna egyetlen kötél és fejenként egy karabiner meg a lapka. A völgy, mint a neve is mutatja száraz, de nem mindenhol, még így ősszel is van pár szakasz, ahol a felszínen folyik a víz, néhány ereszkedőben vízesés is van, de nem akkora a hozama, hogy ne lehetne ügyes manőverekkel elkerülni a zuhanyt. Próbáljátok ki ti is, fotózáshoz állványt feltétlenül vigyetek, mert kevés a fény a völgy fenekén.